Vándorok

A hold azokban a pillanatokban ért az ég tetejére, ám a vándorok számára ekkor kezdődött csak a nap. Sötét, rejtett kis zugaikból előjöttek a bújdosó lelkek mind. Nyugodtak voltak, az éj pedig csendes és békés. Felszereléseiket összeszedve továbbindultak, ezen az éjszakán is, mint már megannyin, azóta a nap óta, amióta kivetettként éltek. Mikor mindenük megvolt és zsákokba pakolták holmiukat felkerekedtek. Az állatokra nem volt gondjuk, egyetlen jószágot sem vittek magukkal. Mindig azt mondták, ad nekik az erdő elegendő élelmet, csak nyűg lenne a marha ebben a helyzetben. Inkább saját maguk vígasztalása volt ez, mint maga a valóság. Nem ezért nem volt semmiük, elvesztettek mindent.
- Csak egyszer jussunk el ennek az átkozott országnak a határain kívülre. Ne félj Gerlik, jó életünk lesz ott, és már nincs is olyan messze az az óra amikor elhagyjuk ezt a földet. - mondta az öreg vígasztalón, egyetlen fiának búskomor arcát látva.
Egy ösvényen vonultak az erdő sűrűjében amíg ki nem értek egy nagy tisztásra. Mindenki félelemmel vonult át a füves dombocskán, inkább a fák oltalmazó takarásába vágytak vissza. Csipős idő volt, a hideg rázta a vándorokat, de a szél csak egyre erősödött. Hatalmas dörgés és zaj közepette óriási vihar kerekedett. A szél süvített, az eső záporozott, a szerencsétlen menekültek nem tehettek mást csak egyre szaporázták lépteiket. A rendezett sor pillanatok alatt felbomlott és a sok ember fel-alá szaladgált a réten ilyedtében.
Egyszerre még az eddigieknél is hatalmasabb zajt hozott magával a szél. Fényes villámok érkeztek mindenhonnan. De nem az égből csaptak le, hanem az erdő felől. Az ész nélkül szaladgálók sorra estek össze vagy rogytak erőtlenül a földre. A fák közül sötét alakok jöttek elő és a villámok újra és újra lecsaptak a vonulókra. Gerlik ezek fényében sokszor látta tisztán a mezőt. Halottak és ájult testek hevertek körülötte. Az árnyak egyre közelettek, társai pedig egyre kevesebben maradtak. Apja az utolsó pillanatig mellette volt, azonban mikor fia élete veszélybe került nem habozott cselekedni. Kardját a magasba emelve fenyegető ordítással rohant a legközelebbi árny felé aki botjának egy egyszerű, közönyös mozdulatával elsöpörte az öreget az útjából. A magas, vékony alakot már csak pár lépés választotta el a fiútól aki apja kudarcát látva, remegő térdekkel rogyott a földre. Mikor a mágus már közel volt hozzá, tisztán látta az arcát. Komoly volt és rideg. Gerlik maga sem tudta miért, mégis felállt és szembenézett az ellenségével. Szeme tele volt rettegéssel, de nem akarta könnyen adni az életét. A mágus botját a magasba emelte és a fiú felé súlytott. Egy fényes villanáson kívül nem látott többet, csak a varázsló vérszomjas arcát, majd ájultan a földre hullt...

*

Mikor szemeit kinyitotta csak végtelen sötétet látott. Ahogy körbenézett észrevette, hogy egy kör alakú terembe van, melynek nincsen teteje, vagy csak olyan magas, hogy azt emberi szem képtelen belátni. Valamiféle lebegő test volt felette, de csupán azt a kőasztalt világította meg amelyen feküdt, a környezetéből semmit se láthatott. Egyszer csak motoszkálást hallott a feje mögül. Egy újabb magas, csuklyás alak bontakozott ki szemei előtt. Felismerte ezt a hideg tekintet. Mikor a mágus föléhajolt, Gerlik, ruhája egy rejtett zsebéből tőrt ragadott, és beledöfte. A varázsló tekintete ugyanolyan hidegvérű és kemény volt mint azelőtt. A tőr pengéjén szép lassan elkezdett folyni a vér, majd cseppekbe tömörülve, halk suhanással a föld irányába zuhant, ahol egy apró koppanással érkezett meg a kőpadlóra. Ez a kopogás jó darabig szólt még, de Gerlik csak szótlanul feküdt és nem tett semmit. Várta a seb hatását, hogy ettől a mágus erejét veszti - de nem így történt. A tőr pengéje kettéhasadt és darabokban hullt a földre. A rideg gyilkos ekkor elmosolyodott, véres kezét a fiú fölé emelte, aki ezután nem látott már mást, csak egyre növekvő világosságot...